Szept. 6-12. – Hétfő-Vasárnap

Tyu, de el vagyolok maradva! Termeszetesen, minel mozgalmasabbak az ember napjai, annal kevesebb ideje van beszamolni rola. Ezt erzekeltetendo, a mostani beszamolo ekezet nelkuli lesz, ugyanis bent irom az irodaban, mert csak itt van idom, energiam ra. Bocsassa meg nekem mindenki, hogy a szabadidomben igyekszem jol erezni magam. :) Meg aztan, csak igy lesz mirol meselni.

Hol is tartottam? Eltelt tehat az elso munkahet, majd a hetvege. A masodik heten – ha jol emlekszem :) – uj ‘oncok’ jottek. Marmint ujjoncok. Ettol en hirtelen nagyon tapasztaltnak ereztem magam, bar nem tudtam sokkal tobbet, mint a tobbiek. De szukseg volt egy kis egomasszazsra, igy hat kihasznaltam a lehetoseget. Hirtelen egyrol kozel 15-re nottunk – egz finn, egz norveg, ket sved , ket torok, ket gorog, ket olasz, egy holland es egy spanzol nzelven beszelo tarsammal mi lettunk a nemsokara megszuno madridi iroda munkajat folytato uj ‘kontingens’. (elnezest a ‘z’ es ‘y’ betuk felcsereleseert... marmint a ‘y’ es ’z’ betuk miatt! – mivel ez egy angol billentyuzet, kell egy kis ido, hogy megszokjam... plusz, le is vannak kopva) A sok-sok erdekes nyelv ellenere szinte mindenkinek van valami lebngyel kapcsolata. A 13 emberbol csak csak 6-an nem vagyunk lengyelek, de abbol a hat emberbol is tobbeknek lengzel a felesege, vagy a baratnoje. Csak a gorog Maria es en vagyunk, akiknek semmi kapcsolata nincs az orszaggal. Mikozben felvaltva jartam csoportos treningekre, ahol a kulonbozo alkalmazasokat es a ceg felepiteset mutattak be nekunk, Zoli mellett is ultem sokat es hallgattam tovabbra is, hogyan kezeli az ugyeket. Es kozben azon agyaltam, en honnan fogom majd meriteni a magabiztossagot hozza. Arra gondoltam, hogy en itt tulajdonkeppen segitek a telefonaloknak, de erdekes modon addig nem jott a magabiztossag, mig a harmadik het vegen, a vasarnap esti kosarazas soran el nem jutottam arra a pontra, hogy most mar eleg volt a benazasbol, itt az ideje, hogy megrazzam magam.

Tortent ugyanis, hogy a masodik het csutortoken vegre eljutottam egy palank kozelebe. Csak a kozelebe, mert a tornacsarnokban varakozo emberkek roplabdazni szerettek volna es pont oten voltak. Nem volt mit tenni, kenytelen voltam meg egy kicsit megtartoztatni magam. Aztan ugy dontottem, hogy ha mar muszaj, akkor legalabb elvezzuk a ropit. Legalabb gyorsabban telik az ido. Es megigertek a tobbiek, hogy utana kosarazunk is majd. Amennyire vartam, annyira vacak voltam. A ket het nelkulozes alatt teljesen elszoktak a kezeim a labda sulyatol, a dobasaim szinte el sem ertek a gyurut. Meg a ziccert sem tudtam bedobni! Micsoda leeges!!! Szerencsere nem tudtunk olyan sokat jatszani, hogy elkezdjem ostorozni magam. De hogy ne aggodjon senki, elarulom, hogy ott, akkor uj pajtast szereztem magamnak Marcin (ejtsd: ‘Márcsin’, az ‘á’ roviden ejtve) szemelyeben. Kiderult, hogy o nem is a ceg alkalamazottja, de eljar idonkent a baratnojevel, aki viszont igen. De a lenyeg, hogy csutortokonkent es vasarnaponkent kosaraznak a barataival es meghivott, hogy csatlakozzak hozzajuk, ha van kedvem. Hat, persze hogy! Jatek utan megmutatta a Zolitol kapott terkepen hova kell mennem vasarnap es elbucsuztunk. A kis majom bennem megint nagyon orult, hogy nem szatyor a fule es alig varta mar a vasarnapot.

Ami el is jott, a szokasos „Nem hiszem el, hogy MEGINT ez tortenik velem! Most mar tuti, hogy valaki szemetkedik velem odafent!”-gondolatokkal. De komolyan, hat mi olyan bonylult egy ilyen helyzetben, hogy nem tud zokkenomentesen lezajlani?!?! Odamentem idore a megbeszelt helyre, megtalaltam a kozepiskolat, amit Marcin emlitett, korbejartam ketszer is, de senki ‘nem volt otthon’. Mikor a masodik kort ‘futottam’ az epulet korul, mar Sherlock Holmes modjara igyekeztem fogast talalni a helyzeten, valahogy bebizonyitani – vagy, ha kell, megcafolni –, hogy ami tortenik az normalis.... vagy eppen nem az. „Jo idoben jottem. A megfelelo napon. Ott vagyok, ahol a terkep alapjan kell lennem. Ez itt egy kozepiskola. Mi kell meg? Miert nem alakul ugy a dolog, ahogy kellene?! Olyan nagy keres, hogy egyszer siman menjenek a dolgok? Hat hiszen en csak kosarazni szeretnek egy kicsit!” Miutan a rendorsegi auto is felfigyelt gyanus koreimre, ugy dontottem, irok egy uzenetet Marcinnak. Nehany perccel kesobb megcsorrent a telefonom es megerkezett az utbaigazito segitseg. Egy jo 10 percet kavarogtam, mire sikerult kisakkozni, hogy: 1. Valoszinuleg nem a megfelelo iskolanal vagyok, 2. Letezik egy masik ‘buszmegallo’ is arrafele, 3. Nem minden reklamfelulet, ami annak latszik es 4. A rozsaszin busz nagyon bordonak latszik sotetben. Aztan vegul meglattam Marcint az utcasarkon es szepen minden kirako a helyere kerult. A legkevesbe sem erdekelt, hogy o sem ismerte jobban a terkepet es, hogy vegul is ez okozta a problemat, mert vegre KOSARAZNI FOGOK!!! :)

Nem voltak kispalyasok, legalabbis, ami a meretuket illeti. Marcin is egy kemenykotesu legeny, cuki, mackos jarassal es olyan futassal, mintha vizzel-sarral teli csizma lenne a laban. Talan az altalanos iskolas tesiorakon volt ennyire szepen kidomboritva az idealis futas kinetikaja – szepen emelni a labakat, majdhogynem szokellve. Heten voltunk, mint az oroszok, egesz palyara jatszottunk 3-3 ellen, egy cserevel. Mondanom sem kell, hogy megint vacak voltam, de legalabb kellemesen elfaradtam. A tarsasag ‘fobikaja’ egy ugyes, de sokat nyavajgo srac. Az meg hagyjan, hogy minden labdaleutese egyben boritas is (jaratlanoknak: hiba), de ezenkivul eloszeretettel ertelmez minden apro testi kapcsolatot faltkent es nem nagyon szeret passzolni. Ja, es imadja azt mondani, hogy „Kurva mać!” :) Nem telt el 10 perc es Tyson baratunk orokbecsu kosarasbeszolasa kezdett visszhangozni a fejemben: „Mi ez, noi kosar?”. Furcsa volt tapasztalni, hogy, bar nagydarabb emberkek voltak tobbsegeben – a kovetkezo alkalmakkal ez meginkabb beigazolodott –, a faltok bemondasa nagyon fontos taktikai eleme volt a jateknak.

De vissza meg a csutortokhoz! Masnap gyermeki mosoly ult arcomon, mint a bluesbeli ifju fohosnek, aki reggel ugy erezte, vegre nagyott tett es unneplo ruhaban a kocsmaba sietett... ahol ott volt a postas, a rendor, a villanyszerelo... :). Meg egy halom magyar hivas arra a pentekre. Nem unatkoztunk. A nagybacsi viszont nem tudott szallast adni a hetvegere, igy nem voltam turazni. Ez kesobb – bar akkor kicsit bantam, de egyebkent is tul szep volt, hogy igaz legyen – szerencsesnek bizonyul, mert a kollegina, akivel mentem volna, most, tobb mint egy hettel klesobb sincs meg munkaban, annyira megfazott. Kiderult, hogy vacak idejuk volt, esett egesz hetvegen. Helyette vasarnap is elmentem kosarazni es megismerkedtem meg egy adag kosarassal. Voltunk 15-en, harom csapatban egy akkora palyara, aminek a 3-pontos vonala beleszalad a oldalvonalba, nagyjabol a bunteto magassagaban (szoval, keskeny volt) es a 3-pontos teteje veszesen kozel van a kezdokorhoz (tehat, rovid is volt). Az uj emberkek kozott is voltak ugyesek, testesek es meg mindig ugy ereztem, kishal vagyok en hozzajuk. Elsore dobtam egy 3-pontost, aztan onnantol melyrepules – pontatlan passzok, lyukas (fa)kezek, kihagyott dobasok. Szegyeltem magam hazafele a buszon, de probaltam (itt be kell szurnom, hogy jo humoru, kedves, uj kollegam, Maria Gorogorszagbol, egyetert azzal, amit irok, jovahagyta a szoveget mind nyelvtanilag es szintaktikailag, sot egyenesen aldasat adja ra!) nyugtatni is magam, hogy, meg korai, ez csak a harmadik alkalom volt, ido kell, hogy ‘felepulj’ a nelkulozesbol. Egy hettel kesobb ez aztan is megtortent, amikor is mar majdhogynem regi fenyemben ragyogtam – szortam a pontokat jobbrol jobb kezzel, balrol bal kezzel... sot meg jobbrol is bal kezzel! Meg ‘circus shot’-om is volt, amit hangos taps kovetett. Kuzdottem, rohantam, nem lankadtam. Ereztem, hogy eljott az idom. Segitett az is, hogy jatek elott delelott feluszultam a ’92-es Dream Teamet nezve, amint elegansan elpaholjak az argentinai valogatottat az Amerika Tornan. Azt hiszem, vegre sikerult megmutatnom, hogy szamithatnak ram, es szamolniuk kell velem. Az este vegere az tette fel a cseresznyet, hogy a fentebb emlitett kosaras sracnak adtam ket blokkot egy tamadasbol, megelozve, hogy kosarat dobjon nekunk es ebbol indulva tudtunk mi dobni egyet, ami a gyozelmet is jelentette egyben. Meltan buszken hagytam el a palyat, mint Michael Jordan a ’98-as donto vegen. :)