Na, lássuk csak, milyen vicces történetekkel tudom szomjotok oltani. Itt van például az, amikor átköltöztem új lakomba.

Október közepe volt, amikorra végre találtam egy takaros kis lakot. Lakatot is adott, hármat is – a legfelsőbe hagyományos módon megy bele a kulcs, de kifelé kell bezárni, a középső minden tekintetben normális, az alsó meg fejjel lefelé áll és fordított irányba kell fordítani) Érdekes volt, hogy egy halom ház, amikben nézelődtem, épp felújítás alatt állt. Ez is. Meg az is, hogy egyes sokemeletes házak labirintus-szerűen vannak belül kialakítva. Említettem már korábban a liftet az irodaépületben – amiről még mindig tervezek képeket csinálni –, de ez ahhoz képest is furcsa volt. Egy 15-emeletes, bazihosszú házat kell elképzelni a központban, nem egészen 5 perc gyaloglásra a munkahelytől. Bemegyünk az ügynöksráccal, Arekkel, portás az előtérben. A beugróban 4 lift van, csudakeskeny ajtókkal. Mintha csak a számuk számított volna, nem a teljesítményük. Belépünk egybe és figyelem Arek kezét, ahogy vezet minket. Majd megtorpanok a gombpanelnél: 2, 5, 8, 11 és 14. Ennyi. Még jó, hogy a tizennegyedikre (nem voltam biztos a számos verzióban) megyünk, gondoltam magamban. Szerencsétlen kétharmadnyi lakosság – pocakos középkorú emberek tarzankodnak az egyik emeletről a másikra az épület homlokzatán, zajongó gyerkőcök csúszkálnak az épületfelújítóktól elcsaklizott műanyag sittledobó csövekben fülig érő mosollyal a képükön, körömcipők és retikül-alkatrészek hullanak alá, amint a hölgyek arról panaszkodnak saját magunknak az ablakpárkányokon egyensúlyozva, hogy bezzeg ez régebben a férfiak ’dolga’ volt. De persze a valóság ennél érdekfeszítetlenebb. A tervezők valószínűleg csak azt hitték, megéri spórolni a liftajtókon és inkább minden harmadik emeletről építettek egy lépcsőt lefelé és egyet felfelé. Annak ez pont jó, aki nem szereti az egyhangúságot. Csak a megfelelő emeletre kell költöznie, hogy használhassa – kelljen használnia – mind a liftet, mind a lépcsőt. És igen, csak a lépcsőt nem lehet ám használni, mert csak egy-egy emeletre megy fel, vagy épp le.
Végül nem ebben a házban béreltem, bár a kilátás elég közepes volt. Helyette a 3. emeleten lakom és cserébe a környék úgy néz ki, mint egy óriásra nőtt, régi szoci üdülőfalu a Balaton déli partján – 15 emeletes épületek amerre a szem ellát, közöttünk lágyan kanyargó, ágaskodó fákkal szegélyezett kétsávos utak. A házak között sok-sok zöld, sétányokkal, padokkal, játszóterekkel és parkolókkal. És még tavunk is van! Egy egész kis város – posta, iskola, kistecsó, rendőrség. Nem egy Százholdas Pagony, de Ezer Éves Évforduló (Osiedle Tysiąclecia). És a szomszédban is van egy hatalmas zöld, vidámkerttel, állatparkkal. A tulajék mindketten ügyvédek és pár találkozás és levélváltás után sikerült annyira megkedvelnünk egymást, hogy fel is ajánlották jogászi segítségüket, ha szükségem volna rá... ingyen.

Egy szerdán költöztem, Zoli segített. Mikor odaértünk, jó szaki módjára meg is nézte a biztosítékokat és egyéb elektromos bizgentyűket. És végül enyhén veszélyesnek, de könnyen lakhatónak minősítette a lakást. Aznap bútorvásárlásra már nem volt időm, így a Zolitól kölcsönkért hálózsákon aludtam a nagyszobai radiátor mellett. Az aznapi (azesti?) vacsorához a kenyeret, minden konyhai előképzettségem és leleményem felhasználva, késem nem lévén, egy villával kentem. A másnapi reggelihez pedig körömreszelővel vágtam.
A matracvásárlás sem volt egyszerű. Ami a nézelődés és döntés napján 2 óráig tartott, azt másnap, a vásárláskor, 5 perc alatt letudtam. Felszálltam az IKEÁba tartó buszra, de nem számoltam azzal, hogy errefelé valahogyan sokkal ritkábban állnak meg a buszok. Szóval, amikor kb. egy magyar megállónyira voltam a céltól, még nem aggódtam, de amikor kiderült, hogy a következő feltételezett megálló nem létezik, elkezdtem bosszankodni. Végül a busz messzebb állt meg, mintha a korábban szálltam volna le. Gyalogolhattam vissza. De másnap már a saját matracomon aludhattam. Harmadnap reggel már a saját konyhámban reggelizhettem. Hétvégére meg már be is voltam osztva folyosótakarításra. Mondanom sem kell, hogy igencsak híján voltam a felszerelésnek. Szerencsére, senki nem kérte számon rajtam, felteszem, a nyelvi korlátok miatt. Meg aztán, az egyik szomszéd nagyon újított fel és az egész folyosó egy nagy kirakodóvásár volt. Érdekesség, hogy a következő alkalommal meg azért nem takarítottam, mert nem voltam épp otthon. Aztán meg megint. ...október óta még nem takarítottam. De most hétvégén már nem akarom elsumákolni.
A vízforraló vásárlással is voltak problémáim. Kettőt találtam, ami elég egyszerű volt és megfizethető is. Csakhogy az egyik 1 literes volt – ami nekem elég lett volna és jobban is tetszett –, a másik meg 1,7-es. Viszont a nagyobbik volt az olcsóbb valamiért. És nem értettem, miért. Sejtettem valamit a háttérben, amit a dobozon található pocsék magyar fordítás nagy ügyesen eltitkolt, de csak nem bírtam dönteni. A teljesség kedvéért: kb. ezerpárszáz forint különbségről volt szó. Azt a szenvedést! Több kört is futottam a boltban, egyéb termékeket nézegetve, hogy időt adjak magamnak, hogy újra átgondolhassam a helyzetet. Aztán csak megvettem a nagyobbikat, mert mi van, ha vendégek jönnek és mind egyszerre akar teát inni?
Na, aztán jött a kanapé, amiről úgy egyeztünk meg a tulajjal, hogy kevesebb havi lakbérért cserébe én választom ki és veszem meg. Várnom kellet a vásárlással a következő fizetésig, de ez abban nem akadályozott meg, hogy előrendezzem a nappalit... és a szennyeskosárból kikukázott zoknikból kirakjam a parkettán a tervezett kanapé körvonalát a könnyebb áttekintés érdekében. Az ülőalkalmatossági verseny utolsó körébe két kanapé jutott be – egy IKEÁs és egy AGATÁs. Míg az első csak két, nem különösen izgalmas színben volt kapható (bézs és sötétkék), a másikhoz rengeteg huzatból lehetett választani. Annak ellenére, hogy rendre beleszaladok a minél több lehetőség, annál nehezebb döntés helyzetébe, úgy volt, hogy az AGATÁst választom, mert az valamivel érdekesebbnek tűnt (méretben, tudásban – kinyitható –, árban totál megegyeztek, bár az IKEÁsnak volt az L alak rövidebb felén is valamifajta háttámlája). Tehát, nagy nehezen elszántam magam, csak hogy aztán kiderüljön, hogy ez a nagy lehetőségözön azzal jár, hogy a kanapét le kell gyártaniuk az általam kiválasztott huzattal. És 6 hetet kell rá várnom. A vendégek meg már meg voltak rendelve hétvégére ablakpárkányt ülni!!!

(parapetówka: lakásavató, de mivel általában még üres a lakás, mindenki az ablakban ül, innen a név)!