Szept. 13-17. – Hétfő-Péntek

Kedves Mindenki!

Hagy kezdjék nekem, hogy megengedem azzal, miszerint sok minden más is történt ám még azon a második héten (ami a harmadik)! A felét sem írtam le annak, ami igaz! Hát még hogyse! Ezek is történtek még akkor! (Csak aztán majd mire a végére érek – feltéve, hogy emlékszem mindenre – megint le leszek maradva… úgyhogy bele kell húznom… Húúú-ú-u!)

Na, tehát! Miközben érkeztek az új emberek, felmerült, hogy én talán nem is itt fogok dolgozni, hanem egy másik emeleten, egy másik projekten, merthogy állítólag annyira jól beszélek angolul, hogy az ott jobban ki lenne használva. Nekem még ez is új itt, gondoltam. Nagyon fogok örülni, ha egy hónapnyi fejtágítás után kiderül, hogy kellett volna hagynom még helyet a 'desszertnek' is.

Időközben nyitottam egy bankszámlát Goska segítségével és reménykedtem, hogy ezúttal nem veszteséggel zárom a dolgot. Telefonkártyát is vettem, szóval, ha valaki erre téved, a (+48) 696 872 977-es számon elér. Sikerült végre útikönyvet is találnom egy túraboltban – nagyon kedves volt az eladó; megígérte, hogy felhív, ha megérkezik a rendelés… és meg is tette. Majd visszamegyek hozzá máskor is hálából.

Sokat elmélkedek, figyelek. Pl. ezen a héten 11-re mentem dolgozni, mert Zoli is akkor ment és, mivel mellette tanultam, nem volt sok értelme egyedül ülnöm bent korábban. Na, nem ez az amit megfigyeltem, hanem az, hogy 10 felé teljesen más emberek voltak az utcán. Azt már akkor sokat hallottam, hogy szépek a lengyel lányok, mikor még nem is voltam itt, viszont egészen eddig az alkalomig nem voltam túlságosan meggyőzve erről. Persze, itt is vannak szép emberek, mint bárhol máshol, de nem éreztem úgy magam, mint annak idején Steve barátom a Műegyetemről, amikor elkísért a bölcsészkarra és majd' megfájdult a nyaka a sok forgolódástól a rengeteg ifjú, egyetemista hölgyek láttán. Viszont akkor késő délután… mintha kicserélték volna a lakosságot! Amerre léptem fű, de jól néz ki!!!

Aztán a csoda három nap után elmúlt, mert újabb hétvége következett. És még azt az érdekes megfigyelést tettem – mert szoktam az emberek cipőit nézni; valamiért azt gondolom, hogy elárul valamit róluk –, hogy minél elegánsabb, sze(xi)bb egy-egy hölgy cipője – és mellesleg a hölgy maga is –, annál nagyobb az orra. Vagy talán épp fordítva (mármint a hölgyek orra, nem a cipőké). Nyílván eltúlzom a dolgot, de találkoztam a jelenséggel a munkahelyen is, az utcán is, sőt, még egy újonnan induló tv-sorozatot hirdető plakáton is. (kíváncsiak kedvéért: a sorozat címe: 'Szpilki na Giewoncie'; a szőke nő AZ!) Vagy csak a piros postaládák esetének tipikus áldozata vagyok… vagy ez csak a forróvíz-visszatérő vezeték a fűtési ellenáramú vezetékhez.

Ezen héten egy-két egész napos tréninget is végig kellett szenvednünk – cégmúltról, 'customer care'-ről – és újabb fejtágítások következtek az európai autókereskedésekben használt különféle programok lehetséges problémáiról és azok megoldásairól. Míg a 'nagy' tréningeken én is részt vettem, a többi oktatásról időnként igazoltan hiányozhattam ugye, mert 'magániskolába irattak'. Zoli mellett ültem továbbra is, hiszen nála hatékonyabban úgysem tudták volna az erre nem éppen felkészített, előadásokat tartó kollégák elmagyarázni a csínokat-bínokat. Mivel a munka két főbb részből áll – egyrészt a telefonhívások, másrészt az ügyek könyvelése egy éppen eléggé bonyolultnak tűnő programban –, Zoli úgy látta bölcsnek, hogy előbb a 'ticket'-ek kitöltésében szerezzek némi jártasságot. Négykezesünkben tehát, míg ő brillírozott a vonalban, én klimpíroztam a billentyűzeten. Volt, hogy egy nem túl komoly probléma megoldása után a 'dealer' az egekig magasztalta ("Great, you're a lifesaver! You're a top man, thank you!") és én végtelenül büszke voltam türelmes tanáromra és együtt örültem a hálás kereskedővel. És azt gondoltam, menni fog ez! :)

Otthon Dunaújvárosban mindig szívesen bosszankodtam azon, hogy milyen béna a városvezetés, hogy nem képes – vagy talán is nem próbál – egységek buszparkot fenntartani. Normális esetben zöld és sárga nálunk a busz, ami nem is néz ki olyan rosszul. De miért kell mindig valami teljesen más formájút, típusút venni?! Aztán már megjelentek a nem zöld-sárga buszok is! Hát ez meg milyen már?! Tiszta fejetlenség! Dunaújváros nem egy turista látványosság, tudom, de azért próbálkozni lehetne, hogy legalább takarosabbá, ízlésesebbé tegyük. Na, ehhez képest, ami itt van, már inkább megy látványosságszámba (annak, aki van olyan lökött, hogy ezen elgondolkozzon) – a buszok itt a skála MINDEN színében és formájában 'pompáznak'. Van szép, modern, kijelzővel, bársonyos szőke női hanggal, de vannak darabok az 50-es évekből is – lepukkantak, ütöttek-kopottak… már-már szégyellni valóak. Mindenezek ellenére valahogy fura mód nem zavar. Sőt! Valahogy melegséges boldogság lepi meg a lelkem. :) Mert amíg van valami halványan meghúzódó egységesség(re való törekvés, vagy legalább valami arra utaló nyom), addig aszerint ítéli meg az ember. De itt nem vélek felfedezni semmi ilyesmit. A hasonlóan lepattant buszpályaudvar (felújítás tervben) nem engedheti meg magának, hogy válogatós legyen – jöhet a csinos, jöhet a rút. És pont ez a határtalan tolerancia teszi olyan szerethetővé az egészet. Nem mondom, hogy beleszerettem Katowicébe, vagy akár csak a pályaudvarba – ami egyébként is reménytelen szerelem lenne, hisz hamarosan elbontják –, de ez a sokszínűség és, hogy senki nem zavartatja magát, elfogadja a helyzetet olyannak, amilyen, elgondolkodtat. És arra gondolok – mert miközben ezt írom, épp albérletet keresek, és sokszor újra kell gondolnom, hogy mit is szeretnék, mennyi pénzem, van, mennyire fontos a környék, a lakás típusa, a berendezések, mennyire engedhetem meg, hogy igényes legyek, stb. –, hogy sokszor csak az orrunk előtt lévő dolgok alapján ítélkezünk, csak rövidtávon gondolkodunk. Mindennek ott és akkor kell jónak lennie; fontos, hogy a lehetőségekből a legtöbbet hozzuk ki. Mert olyan korban élünk, hogy megtehetjük, hogy gazdag választékból szemezgetünk, de egyúttal nehezedik is ránk a nyomás, hogy emiatt jobban is teljesítsük, a legjobban válasszuk. Csak miközben elmerülünk a lehetőségek mérlegelésében, elszalad mellettünk az élet (amint azt én sokszor sok mindennel megtapasztaltam). Úgyhogy, úgy döntöttem, hogy kitárt szívvel fogadom be a buszpályaudvar kaotikus egységtelenségét és örülök neki, hogy itt lehetek, hogy ezt is megélhettem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.