Ó, te jó ég! Már azt sem tudom, hol hagytam abba!

Egész kellemesen belaktam már az új otthonom: az utcai, kosaras, túrázós, bringás cipők szépen sorakoznak az előszobában, a sapkák, kalapok, sálak takarosan lógnak a fogasokon, húgomék voltak olyan rendesek és elhozták a bringámat, úgyhogy az is gazdagítja a hely (nappali) szellemét :) , a kosárlabda a kanapé sarkában pihen, arra várva, hogy éjszakánként felkeljek és meccsnézés közben az ölembe vegyem. A könyvek az értelem látszatával töltik meg a dohányzóasztalt. A konyhaablak párkányán sorakozó növények öntözése is otthonos érzéssel tölti el az embert. Reggel kiveszem a vajat a hűtőből és a radiátor elé rakom, elmegyek zuhanyni, megreggelizem, elkészítem a szendvicseket aznapra, majd szépen kicsinosítom magam az előszoba tükörben és elindulok munkába. Mostanában inkább a villamost választom, mert a buszok genyák – nem jönnek, vagy nem akkor. A villamosra várva elbámulgatom a szélben himbálózó óriáskereket a szomszédos vidámparkban (és eljátszom a gondolattal, hogy a szerelmespár épp a tetején fog megállni, ahol aztán megtörténik a ’rauszin’ (’love scene’ – ’szerelmi jelenet’) ). Aztán felszállok a villamosra és valami új lengyel szöveg után nézek, amiről azt tudom hinni, hogy értem – ez mostanában egyre jobban megy. Az utasok jó lengyelek módjára bámulják egymást, főleg az új felszállókat, és azonnal lecsapnak, ha egy-egy jobb hely felszabadul. Ez időnként mókás láncreakciót indít el, pont úgy, mint a 'Bolond egy napja' c. filmben (Dzień świra).

A munkaidő kevés munkával lassan, sokkal gyorsan elmegy. Akınnal időnként álpanaszkodunk egyet a legutóbbi változások – és a lehetséges, bár igencsak összeesküvés-elmélet szagú okai – okán. (átköltöztettek minket az iroda végébe – a török, a görög és a magyar vonalat – az amerikaiak mellé, amire rögtön azzal a feltételezéssel reagáltunk, hogy a többi országok biztos nem akarnak minket, a ’szegény országokat’ maguk mellett, mert szégyellnek, és inkább a ’buta ország’ mellé raktak) De mi nem adjuk fel, még ha időnként be is szűrődik egy tömeges kacaj a főfolyosóról, azt sejtetvén, hogy megint ki lettünk hagyva valamiből. Egyik oldalamon a két török srác, Akın és Alper, ül, a másikon a két görög lány, Maria és Marika. Akın előszeretettel kéri meg a telefonálókat – és közben hangosítja ki őket –, hogy ismételjék el a hibaüzenetet, amiben van egy szó, amit nem bírnak kimondani (’User authentication failed’). És miközben rezzenéstelen képpel folytatja a munkát, a többiek fetrengünk a röhögőgörcsöktől.

Hazaérve újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen megnyugtató érzés, hogy nem kell folytatnom a munkát és a másnapi óráimra elkezdeni felkészülni. Ehelyett csak ledobom magam a kanapéra, bekapcsolok valami zenét és főzőcskézek valamit. Vagy filmet nézek. (a neten eleget lógok munkaidőben). Persze, majd nyáron meg a tanár barátaim röhögnek a markukba, mert én meg idebent fogok sülni az irodában. Sebaj, most ezt az életvitelt élvezem.

Vendégeim is voltak már kétszer. Meglátogattuk Auschwitz(o)t, városnéztünk Krakkóban. Ettünk helyi finomságokat, ittünk lengyel söröket, még salsa-klubban is voltunk! Másokat is szívesen látok, csak szóljatok előre, ha jöttök.

Egyelőre most ennyit írok csak, de hamarosan folytatom (mert nógat a lelkiismeret, és közben már írom ám magamnak tovább)

Na razie!