Szept. 20-26. – Hétfő-Vasárnap

Ezen a héten átesek a vízkeresztségen... vagy tűzszüzességen? Mivel Zoli csütörtökön hazautazik egy hétre, ideje, hogy feljebb kössem a gatyát és magam is elkezdjek hívásokat felvenni… egyelőre az ő felügyelete alatt, természetesen. Közben látogatók érkeznek a megszűnőben lévő madridi irodából Raul és Eloisa személyében. Raul roppant jó fej, amint az a következő látogatások során ki is derül – végtelenül közvetlen, barátságos figura. Egy régi kosaras ismerősömre emlékeztet, aki azzal 'fenyegetőzött', miközben a kosárpalánkokat újítottuk fel, hogy tényleg bekapcsolja, amit kértünk, hogy kapcsoljon be… ő nem viccel! Mégis, a hét kényelmetlenül indul, mert vezetőnk, a mindig kordiális, magas, kopasz (egyetlen kalapos társam) Darek bejelenti, hogy hamarosan elhagyja a céget. Még csak három hete vagyok itt, de ugyanolyan döbbent megrökönyödéssel fogadom a hírt, mint a legrégebbi dolgozók. Hirtelen csend üli meg az irodát. Mindenki feszülten figyel, hátha kiderül Darek szavaiból, hogy mi történt – az angoloknak van erre egy jó kifejezése, a 'shellshocked'; kb. ilyennek éreztem a hangulatot, ahogy akkor körülnéztem –, de csak annyit tudunk meg, hogy nem szívesen beszél róla így, a nagyközönség előtt, de ha bárkit érdekel, szívesen elbeszélget vele egy korsó sör felett. Később Zoli elmeséli, hogy beszélt vele. Darek elmondta: arról van csupán szó, hogy már nincs feladata a csoporttal – azért lett ugyanis ide kinevezve, hogy összerakja ezt az osztályt –, a csapatvezetők jól végzik a munkájukat, tulajdonképpen minden olajozottan működik már nélküle is. Ilyen hétkezdés mellett egyszerre eltörpültek az előttem álló leküzdendő akadályok és különösebb idegeskedés nélkül esek át hétfőn az első visszahívásomon, amiben egy új jelszóról kellett csak értesítenem egy angliai autókereskedőt. Este Mariával és Dave-vel (vagy ahogy a bögréjén áll: 'Dejw'), az egyik csapatvezetővel elmegyünk egyet sörözni, és vérszerződést kötünk, hogy sosem felejtjük el Dareket (na, ezt csak úgy kitaláltam a drámai hatás kedvéért :).

Másnap átesek az első felvett híváson is és megint, mint aki úgy érzi, most már övé a világ és a rozsdás oroszlánt is oda neki és még az erő is vele van, kitalálom, hogy milyen hasznos lehetne, ha tanárságomat újoncságommal kombinálva, egy, kimondottan a új emberkéknek való, könnyen átlátható tudástár összeállításának szentelném figyelmem. Meg is osztom Darekkel az ötletem, aki üdvözli azt és megjegyzi, hogy tulajdonképpen már ők is gondoltak rá, hogy valami hasonlóra megkérnének. Kifejtem, hogy mivel én is új vagyok, de tudok egy keveset arról, hogyan érdemes rendszerezni új tudásanyagot, felhasználhatnám a tapasztalataimat, hogy segítsek magamnak és a többieknek is a minél gyorsabb szakmai beilleszkedésben. Gyorsan neki is látok tisztázni a sokrétű munka egyik zavaros részletét egy helyes kis táblázat képében. Darek megint csak helyesel és bíztat, hogy ilyen kezdeményező emberekre van itt szükség. Örülök én is, mert tudom, hogy Zoli is ilyen – szereti megkönnyíteni magának a munkát és nem egy újítással állt elő az itt eltöltött hónapok alatt – és ezzel csak tovább erősíthetjük a magyar leleményességről, élelmességről talán kialakuló képet. Eközben egész héten arra gondolok, hogy pénteken Zoli már nem lesz, és jó lenne valahogy meglovagolni ezt az önbizalom-hullámot, ha lehet; valahogy még egy kis szenet lapátolni a kazánba, hogy átvigyen az utána következő 4 napon.

Szerdán reggel zuhanyzás közben elmegy a világítás. Tolulnak az emlékek, mindjárt elmegy a víz is és én megint itt fogok állni csurom habosan-vizesen. De nem történik semmi ilyesmi, viszonylagos biztonságban sikerül befejeznem a műveletet és percek múlva az incidens már csak egy lesz a blogban megemlítendő vicces emlékek között. A nap során megtudom, hogy a különböző nyelveken hogyan hívják a @ jelet (majom, elefánt ormánya, kiskacsa, macska farka, vagy épp csiga), aztán este abból kapok bemutatót, hogy milyen kézjelekkel kérnek sört az egyes országokban. Újabb söröket kóstolok meg (2 fajtát), ami újabb nem várt fejfájással örvendeztet meg másnap reggel. Szerencsére 10-re megyek csak. Nem szerencsére a szokásos 3-4 perces késéssel sem jön a busz és úgy döntök, hogy valószínűleg lekéstem, mert elment időben. Elvégre kilenc elmúlt, már biztos nincs csúcs, nem száll fel minden megállóban ezerszáz ember. Elhatározom hát, hogy inkább átmegyek a másik megállóhoz és egy másik busszal talán épp be fogok érni. Négy perc enyhén megfeszített gyaloglás után – ezt már igazán nem akartam lekésni –, amikor már majdnem a buszmegállóban vagyok, látom, hogy jön a busz. Visszafutni már nem érdemes és megint majd’ felrobbanok tehetetlenségemben. Úgy látszik, ez egy ilyen hét…

Este a kosarazás is új gondolatokkal ajándékoz meg. Ami az elején az ismeretlenből adódó bizonytalanság volt, magabiztosságba ment át pár alkalom után, ahogy megszoktam, kicsit kiismertem a társaságot. Mostanra pedig már elkezdtem megunni az egészet, mert szinte senki nem passzol, a centerünk (valahogy mindig ugyanazok a csapatok) folyton egyedül akarja megoldani 2, esetenként 3 védővel szemben, arról nem is beszélve, hogy ráadásul ő hozza fel a labdát, amikor az az irányító dolga volna. Értetlenkedek, tárom a kezem, ha üresen vagyok, hogy érdemes nekem passzolni, de nem nagyon jön labda. Ha meg épp nálam van és aktív a védelem, rögtön hallom, hogy passzoljak. Félek, nem fogok sokáig itt maradni…

Aztán eljön a péntek. Egyedül vagyok, bár velem együtt Maria és a görög vonal is elkezdi működését (a többiek ideje egy héttel eltolódik). Zoliék már jól érzik magukat otthon közös barátainkkal. Csütörtökig magamra maradtam. Nagy sietségemben a diákszállón hagyom a reggel elkészített szendvicseket, de szerencsére Akın, aki mellém szegődik 'tanoncnak' felajánlja a saját pulykás szendvicsét. Cserébe kihasználom a lehetőséget, hogy most én lehetek az, aki tanít, és fújok kicsit Zoli távozásával leeresztett magabiztosságom lufijába. Hívások közt azt ecsetelem viccenkedve, bátran próbálgatva önállóságom friss szárnyait, hogy majd minden nap másik színnel fogom a jegyzetfüzetembe leírni az aktuális dolgokat – hétfőn fekete tollal, kedden már csak ceruzával, szerdán pirossal, jelezvén, hogy a munkahét közepéhez értünk, innentől már kifelé vezet az út (nem mintha olyan rémes lenne a munka). Csütörtökön kékkel, majd pénteken a szabad jelzés szellemében zöld színnel. Mindeközben azon jár az eszem, hogy egy toronyépület irodájában ülök egy számítógép előtt, fejemen egy olyan féloldalas fülhallgató, mikrofonnal. Egész nap telefonálok, klimpírozok, ontom az adatot és látom, ahogy a kamera kihátrál a 12. emeleti ablakon, fel a város és a felhőkarcolók fölé és én meg csak egy vacak porszem vagyok. Vagy inkább egy nagy semmi... KIS semmi. Az, amit mindig is el akartam kerülni. Legalábbis, azt gondoltam az effajta munkáról, hogy érzéketlen emberek ülnek egykedvűen a monitorjuk előtt és értelmetlenségeket csinálnak egész nap. Hazamennek, megeszik a mikróban felmelegített tv-vacsorájukat, a kiürült alumínium dobozt a többi tetejére hajítják és unottan mennek ágyba. ("Oh, Ernold Same! His world stays the same. Today will always be tomorro-ow!" – Blur) Mint amikor annak idején kifejtettem a véleményem a számítógép birtoklásáról – hogy nekem ugyan nem lesz, mekkora idiótaság már ülni egy képernyő előtt, mikor kint meg ott a nagyvilág a sok széppel; lehet kirándulni, sportolni, sárkányt eregetni… Aztán pár évvel később visszakapom – jogosan, de azért csak viccesen –, hogy most meg pont én vagyok az, aki annyira elmerül a játékok világában. Ez kb. 10 éve volt. Azóta a ló másik oldaláról is visszalendültem és azt gondolom, hogy már okosabb vagyok.

Egész délelőtt várok, hogy végre túl lehessek az első híváson. Nagy nehezen megcsörren a telefon, felveszem, de semmi. Most sem leszünk végre túl rajta. Mint a katonaság. Hatszor voltam sorozáson, de mire az utolsó alkalommal – amikor már végre papírom is volt hozzá, hogy egyszer és mindenkorra alkalmatlan legyek –, hetedszerre is behívtak volna, eltörölték. Így végül sosem nyílváníttattam használhatatlannak arra a valószínűtlen helyzetre, ha meg kéne védenünk kis országunkat. Aztán jön a második, ami már 'igazi' hívás, amit könnyedén kezelünk Akınnel. Ne tessék oldalt frissíteni, nincsen pont az 'i'-n. Ez egy olyan nyögős hang a törökben, mint a hangsúlytalan első szótag az angolban (pl. az away-ben). A nap viszont még tartogat számomra dolgokat. Mivel nem izzanak a vonalak, van időm albérletet keresgélni. És másnak is, hogy nekem segítsen. Megkérem Kubát (Jakub), hogy segítsen nekem felhívni egy tulajt, mert nagyon tetszik a lakása és szeretném kivenni. De mire elérjük – ugyanis, már szerda óta próbálkozom, mindig más segédletével – már elkel. Fenébe! Pedig olyan kis takaros volt. Ezen a napon is csatát vesztve térek vissza a 119-es szobába, ami minden újabb elúszott takaros albérlet után egyre kevésbé tűnik barátságodnak, otthonosnak. Visszaérve eszembe jut, hogy a reggeli rohanásban még a teát sem ittam meg. Sőt, még cukrot sem raktam bele. Miért is? Ja, igen! Mert épp elfogyott. Na, gyorsan ki is bontom a munka után bevásárolt csomagot és merek egy kanálnyit a lábasban már kihűlt folyadékba. Még fel sem olvad a cukor, de én már szomjúhozom valami kellemesre és belekortyolok… igen, az édeset érzem, de valahogy hiányzik a tea íz. És belém csap a felismerés, hogy nem is főztem reggel teát, éppen a cukorhiány miatt. De akkor mi ez? És már tudom is a választ: bármilyen finom barnacukrot használunk is, a virslimelegítő vízből sosem lesz tea. És furcsa összefüggést vélek felfedezni az elsőkkel kapcsolatban. Az első doboz tojásból az első a kezemben összetört, miközben meg akartam mosni. A második adagból az első megint odalett, ahogy próbáltam a kartondobozból kiemelni (leragadt az alja). Most meg önthetem ki a még fel sem oldódott első kanál cukrot a WC-be. Mégis, valahogy a világegyetem mintha mindig kiegyenlítené magát, mert még korábban, az első rántotta készítéskor a harmadiknak feltört tojásnak két sárgája volt. És a negyediknek is!!!

Mozgalmas, de kevés eredménnyel záruló hét volt ez és úgy éreztem, valami vidámságra lenne szükségem, így az szombati 'ingyen Auschwitz-látogatás Ronnyval és Robertoval' helyett a 'főzőcske Mariával'-t választom. Délután elmegyünk bevásárolni miközben álvitatkozunk egy jót a többi mit sem sejtő vásárló közepes megdöbbenésére. Koraeste nekilátunk a főzésnek… látnánk, ha ki lenne bontva Maria által, az előző héten megvásárolt edénykészletet rejtő doboz és fel lennének szerelve a fogantyúk és nyelentyűk. De nincsenek. Milyen szerencse! Van legalább apropó átmenni a szomszédos helyes sráchoz csavarhúzóért! (mármint Mariának, nem nekem!) De a dolog visszafelé sül el, mert a srác jobban ragaszkodik a csavarhúzójához, mint amennyire megbabonázza őt Maria feléje irányuló érdeklődése, és úgy dönt, nyelén ragadja az alkalmat, nem foghat ki rajta egy ilyen csavaros helyzet! Marián viszont kifog, mert így oda a varázs, ha a szomszéd átjön és meglát engem a konyhában! Kedvenc szavajárása alapján megint csak én leszek a hibás ("I blame you!") és 'kénytelenek vagyunk' az este hátralevő részét egymás lökött társaságában tölteni.

a képek vackok, de a hangulatuk jó :)

Tojáslevest és gombapörköltet készítünk, ami nagyon ízlik neki. Aminek én meg nagyon örülök, és azt gondolom, megérte megégetnem az ujjam, a szám és a nyelvem hegyét a forró rántással, ami végül egy alig észrevehetőnyit sok lett a levesben. Megismerkedem a kanadai Arrogáns Hernyókkal, akik roppant humoros dalokat írnak (pl. Rippy the gator) és az utolsó buszra vissza a szállóra egy nagy adag levessel szálltam fel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.